A konfliktuskezelés története
Ahogy azt a konfliktusok rövid történeti áttekintésében is megemlítettük, számos XIX., XX. századi filozófus fogalmazott meg már nem csak a konfliktusok, hanem azok kezelése kapcsán is elméleteket. Gyorsan elevenítsük fel ezeket!
A XIX. század egyik legjelentősebb német filozófusa Hegel fogalmazta meg a tézis, antitézis, szintézis hármasságát, mely a konfliktusok kezelése kapcsán bír jelentőséggel. Az egyik fél probléma felvetését vagyis a tézist, követi a másik fél ellenvéleményének kifejtése, az antitézis. Ezen információk összegzése történik meg egy külső harmadik fél által, aki a szempontok összeegyeztetésével javaslatot tesz a megoldásra, ez a szintézis.
A konfliktusok új szintjét ismerte fel Freud, aki az intrapszichikus, személyen belüli konfliktusok témakörével foglalkozott. Az emberi elme vizsgálata eredményeképpen fogalmazta meg elméletét, mely szerint az ember alapvető tulajdonsága a tudatos és a tudatalatti közötti ellentmondásokból ered. Orvosként a páciensek vizsgálata során nem csak a tüneteket vizsgálta, hanem az egyén élettörténetét, körülményeit, kulturális beágyazódásait is figyelembe vette. Ezek az ismeretek a konfliktusok megoldása során akár mediátorként, akár saját szerepünk szempontjából fontosak lehetnek, hogy egy kialakult vitát, ellenségeskedést mielőbb feloldhassunk.
A XX. század jelentős változásokat hozott a konfliktusok megítélését és aktív kezelésüket illetően. Carl Rogers az 1940-es években új megközelítésbe helyezte a beteg-orvos kapcsolatot, melynek eredményeként előtérbe került a kétoldalú kommunikáció a korábbi tudományos vizsgálódás megközelítés helyett. A problémák forrását abban látta, hogy a társadalom szabályrendszerei folyamatos kényszert szülnek az egyén cselekedeteit illetően, így ebből eredeztethetőek konfliktusai. Rogers érdemei közé tartozik a konfliktuskezelés személyközpontú megközelítésének elterjesztése valamint a feltételeinek megteremtése számos kontinensen.
Deutsch vizsgálódásai során a konfliktusokat két típusra bontotta. Konstruktívról akkor beszélhetünk, ha a konfliktust követően a résztvevők mindnyájan nyertesnek, destruktívról, ha vesztesnek érzik magukat. Míg az előbbi esetén a további együttműködés a felek között kivitelezhető, addig az utóbbi meggátolja a kooperáció lehetőségét. A konfliktuskezelési módszerek is osztályozhatók kimenetelük alapján e rendszer szerint, gondoljunk csak destruktív esetén a pereskedésre vagy konstruktív példaként a mediációra. „Morton Deutsch konfliktuskezelési elméletének főbb tézisei szerint a megoldás alapfeltétele, hogy a felek meg tudják meghatározni, milyen típusú konfliktusban vesznek részt, ne kerüljék el, legyenek tudatában a konfliktus okaival és következményeivel. Ismerjenek alternatívákat, és minél jobban ismerjék önmagukat és partnerüket, különös tekintettel egymás érdekeire és konfliktushelyzetekben gyakori viselkedésére. Figyelmesen és minél egyértelműben kommunikáljanak, és a konfliktuskezelés folyamatában maradjanak mindvégig erkölcsös emberek”
Meg kell emlékeznünk Sartre-ról, aki a személyek közötti konfliktusokat az egyének közötti kapcsolati kölcsönösség és változás eredményeként látta. Úgy vallotta, hogy az ember választhat lehetőségei közül és felfogásában a nem-választás is egy döntést jelent. Ez a gondolat fontos részét képezi a mediációs modell alapjának, mely szerint a felek választásán múlik a konfliktushoz való hozzáállásuk és a döntés szabadsága adja meg a lehetőséget, hogy ha szükséges, azon változtassanak és a jó megoldás mellett döntsenek.