Konfliktuskezelési módszerek összehasonlítása I.
Az alternatív vitarendezési technikákat több szempont alapján is megkülönböztethetjük:
- például a beavatkozás mértékének figyelembevételével, a legkisebb közbeavatkozástól a legnagyobb felé haladva, sorba állíthatjuk azokat
- megnézhetjük, hogy a helyzet megoldásához igénybe veszik-e harmadik, semleges fél segítségét is az érintettek
- de vizsgálhatjuk azt is, hogy önkéntes-e a vitarendezési eljárásban való részvétel, mert míg egy békéltető tárgyalás esetén az egyik fél minden korlátozás nélkül választhatja a távolmaradást, addig egy peres ügy során már vagy az érintett személynek vagy annak képviselőjének kötelező megjelennie a taláros testület előtt
- vagy, hogy születik-e formális döntés a vita végén, ahogy például a döntőbíráskodás esetén ez lenni szokott
- esetleg azt, hogy a megszületett döntés kötelező érvényű-e az érintett felek számára.
A fentiekre tekintettel vizsgáljuk meg a tárgyalásra, a mediációra, a döntőbíráskodásra és a pereskedésre jellemző tulajdonságokat az alábbiakban.
1. A beavatkozás, érintettség mértékének figyelembevételével az alábbi sorrendet állíthatjuk fel a legkisebb közbeavatkozás, „belebonyolódás”-tól a legnagyobb felé haladva:
elkerülés < tárgyalás < mediáció < döntőbíráskodás < pereskedés < agresszió
Ahogy azt a korábbiakban a konfliktuskezelés ötféle módjánál már megemlítettük, vannak olyan helyzetek, mikor egyszerűen nem alkalmas az időzítés, „nincs kedvünk” konfrontálódni, illetve egy vitás szituációban „résztvenni”, arra energiát pazarolni. Ilyenkor egyszerűen csak ráhagyjuk a másik félre a véleményét és próbálunk minél gyorsabban tovább állni a helyzetből. Ezt az alacsony önérvényesítést és alacsony együttműködést jellemző hozzáállást nevezzük elkerülő konfliktuskezelésnek és általában akkor tanúsítunk ilyen magatartást, ha számunkra kevésbé fontos kérdésről van szó vagy esetleg kevés ráhatásunk van az eseményre és így szinte mindegy is, hogy mit gondolunk az adott dologról. Ez a legpasszívabb szélsőség egy konfliktushelyzet esetén, míg a másik véglet esetén már fizikai konfrontációról, akár test-test összecsapásáról is beszélünk egy hangos szóváltást követően.
A tárgyalás vagy mediáció alkalmazása már mindenképpen aktívabb részvételt követel tőlünk, hiszen ezekben az esetekben meg kell tudnunk fogalmazni a sérelmeinket, gondolatainkat, a félreértés helyét, eseményének részleteit, így az elkerüléshez képest jelentősen nagyobb részvétel, érintettség jellemzi ezeket a módszereket.
Döntőbíráskodás és pereskedés esetén pedig már nem csak a probléma megoldása lebeg elsődlegesen a szemünk előtt, de azt is elvárjuk, hogy egy harmadik, külső személy igazat adjon nekünk, kinyilvánítsa győzelmünket a másik fél felett. Ez utóbbit illetően a döntőbíráskodás még egyértelműen a mindkét fél számára elfogadható eredmény megszületésére törekszik, a pereskedés viszont már egy nyertes-vesztes szituációt eredményez a folyamat végére. Ezekben a helyzetekben a legaktívabb a részvételünk, az agressziót leszámítva.
2. A helyzet megoldásához igénybe veszik-e harmadik, semleges fél segítségét és önkéntes-e a folyamatban való részvétel?
A tárgyalás, egyeztetés kivételével mind a mediáció, mind a döntőbíráskodás, mind a pereskedés esetén jelen van harmadik személy a konfliktus megoldása érdekében, ám ezekben az esetekben is különbségeket tehetünk a független képviselő szerepét illetően.
Komoly, nagy horderejű kérdésekben kialakult viták esetén a tárgyalás kevésbé hatékony megoldási módja a problémáknak, hiszen a „harcban álló” érintettek a saját szemszögükből, személyes érzelmi érintettségük okán, nehezebben tudnak új érveket befogadni, a másikra, annak akár részigazságára tekintettel lenni, így ezek az erőfeszítések könnyen zsákutcába futhatnak. Mivel nincs külső kényszerítő erő és saját szabad akaratuk alapján vesznek részt az egyeztetésben, így a konfliktuskezelés már a felek távolmaradása miatt is meghiúsulhat.
A mediátor és a döntőbíró feladatának hasonlósága abban rejlik, hogy elsősorban a vitázó felek kommunikációját segítik azáltal, hogy keretet szabnak a folyamatnak, meghatározzák a helyzet feltárásának menetét, a tényszerű közléseken kívül, teret engednek az érzelmek kifejezésének is. A mediációban való részvétel teljes mértékben önkéntes, hiszen itt a felek kompromisszumkeresésén van a fő hangsúly, a döntőbíráskodás már a pereskedéshez hasonlóan egy formálisabb folyamat.
Pereskedés esetén, a két oldalon állók közvetlenül már nem is lépnek érintkezésbe egymással, kizárólag hivatalos személyeken, ügyvédeken, tanukon keresztül zajlik a kérdés megvitatása és ez esetben a részvétel kötelező érvényű a felekre nézve, azok elmulasztása akár bírsággal is büntethető.